Az ünnepi asztal dísze. Fehér, zöld, piros színei ellenállhatatlanul vonzzák a tekintetet. Előre elkészíthető, elég a tálalásnál összeállítani. A zöldes habcsókot matcha színezi, amely antioxidánsokban gazdag, porrá őrölt zöld tea. És egy fontos technikai megjegyzés: a tojásfehérjék szoba-hőmérsékletűek legyenek, akkor könnyebben felverődnek.
Tovább olvasom…
A hal keresztény szimbolikája rendkívül gazdag. Jézus például az eredetileg halászattal foglalkozó tanítványait az „emberek halászává” tette, amikor azzal bízta meg őket: terjesszék a kereszténység tanait. Így lett később a megtértek jelképe a hal. Továbbá a hal görögül ikhthüsz (IXΘYΣ), amely betűszóként értelmezhető úgy, hogy „Jézus Krisztus, Isten fia, Megváltó”, emiatt a hal az ókeresztények titkos jele is volt. Konkrét ételként a Bibliában a kenyérszaporítás csodájánál találkozunk vele. Mindezek után nem meglepő, hogy még azoknál a nemzeteknél is megtalálható a karácsonyi ételek között, amelyekre az év más napjain nem jellemző, hogy sok halat ennének.
Tovább olvasom…
Mennyi az esélye annak, hogy egy országban a volt elnökről nevezzenek el egy italt? Méghozzá annak gúnynevéről, és a későbbi években mindenki örömmel kortyolgassa majd karácsonykor a „majom farkát”? Pedig valószínűleg erről van szó. Cola de mono annyit tesz magyarul: ’majom farka’. Az egykori chilei elnöknek, Pedro Monttnak (1849–1910) pedig Mono (Majom) volt a gúnyneve. A fáma szerint az történt, hogy a hajdani politikus egyszer már menni készült egy fogadásról, sőt el is kérte Colt márkájú revolverét, hogy zsebre tegye, de végül maradt. Ahogy telt az idő, és a vendégek közt minden bor elfogyott, kevertek egy újfajta italt tejből, kávéból, cukorból és helyi, erős párlatból. Annyira jól sikerült, hogy széles körben népszerű lett, és a nép végül elnevezte Cola de monónak. Chilében most is szívesen isszák az ünnepi időszakban, és ma már nemcsak helyi párlattal készítik, hanem brandyvel, rummal vagy vodkával is.
Tovább olvasom…
Békebeli vendégváró sütemény, a karácsony minden csodálatos ízével és illatával. Jó előre elkészíthető, és sokáig eltartható. Sőt ahhoz, hogy igazán porhanyós legyen, kell is 2-3 napot állnia.
Tovább olvasom…
Az osztrákok szerint az ő specialitásuk, miszerintünk viszont a sajátunk. Az igazság? Valószínűleg tipikus monarchiabeli mischung. Még csak abban sincs egyetértés, dióval vagy mandulával kell-e készíteni. Csupán annyi bizonyos, hogy liszt semmiképp nem kerülhet a tésztájába. Ahogy a hajdani párizsi előkelőségek egyik kedvenc desszertjében sincs sohasem: a dacquiose mindig olajos magvat tartalmazó habcsóklapokból áll, amelyeket habkönnyű, klasszikus vajkrém ölel körbe. Vajon innen kaphatta az ötletet az Esterházy család főcukrásza? Nem tudjuk, de az tény, hogy ezzel a tradicionális módszerrel különlegesen finom lesz a torta.
Tovább olvasom…
A csodálatos Libor Marcsi receptje, amely az egyik Stahl magazinunkban jelent meg. Sima liszt helyett saját készítésű gluténmentes lisztkeverékkel készül. Ha akarjuk, díszítésként írókázás helyett, apró magvakkal is megszórhatjuk sütés előtt.
Tovább olvasom…
A kelbimbóról bebizonyosodott, hogy csökkenti a sejtjeinkben az örökítőanyag károsodását, tehát rákmegelőző hatású. Ez szép és kedves tőle. Csakhogy valljuk be: a főzés során enyhén kénes szagot áraszt. Ez amúgy összefüggésben áll a jótékony vegyületeivel, de ez még nem elég ahhoz, hogy örömmel lapátoljuk be puszta egészségtudatosságból. Ennél a receptnél szerencsére nem fenyeget a veszély, hogy húzni kezdenénk az orrunkat: a kelbimbót előfőzzük, majd megsütjük, és ezzel elkerüljük a kénes szagot. Hogy a szalonna zsiradéka viszont káros? Na de valami jóízű ártalom csak szükséges, hogy legyen mit helyrebillentenie a szuperegészséges zöldségnek!
Tovább olvasom…
Amelyik mediterrán országban tartanak tehenet, készítenek bort, és nő fűszernövény a domboldalakon, ott mindig találni olyan hagyományos ételt, amelyben ezeket a szerencsés adottságokat összehozzák. Ennek a dalmát fogásnak is ez a lényege. Ünnepi pecsenye lévén nem sajnálják rá az időt, és a hozzávalókkal sem takarékoskodnak. A húsból a legjobb minőségűt használják, és egy teljes éjszakára bepácolják, bár érlelődhet két napig is. Kerül mellé zöldség, majd a párolás során apróra kockázott házi sonka, sőt nyáron eltett paradicsompüré és aszalt gyümölcs is. Végül az egésznek gyönyörű, telt íze lesz. De van még egy titka: színhúsból készül, ezért gyilkos cselekedet agyonpárolni.
Tovább olvasom…
Modoros neve ellenére egy pofonegyszerűen elkészíthető leves, amely valahogy mégis több, mint amit a hozzávalók listájából sejteni lehetne. Egyszerre krémes, mégsem telítő, viszont a hidegben annál jobban eső kanalaznivaló. A zellerszárat, még ha nehézkes is apró kockákra vágni, ne hagyják ki belőle, mert a frissessége nagyon jól illik a gesztenyéhez.
Tovább olvasom…
Tobzódás a javából! Az ausztrál eredetű aprósüteményben a kókuszos kekszek között lágy, vaníliás krém és savanykás-édes málnalekvár rejlik. Majdnem százéves recept, de mivel semmi jó nincs belőle kispórolva, a mai napig remek aprósütemény. Nevét a fényűző kaszinóvárosról kapta.
Tovább olvasom…
Állítólag a német Christstollen és az olasz panettone voltak a „szülei”, de mire a receptek átértek Chilébe, összeolvadtak: a német édességből megmaradtak az aszalt gyümölcsök, eltűnt viszont a marcipán, az olaszból pedig megörökölte, hogy kerek formában sütik. Szokás a tésztáját élesztővel lazítani, de általánosabb a sütőpor és a szódabikarbóna használata, hiszen azokkal gyorsabb tempóban elkészül. Ha véletlenül marad belőle, az ünnepek elmúltával kitűnő kenyérpudingként élheti csábító utóéletét: felszeletelve kivajazott tepsibe rakjuk, megöntözzük kávéval, tojássárgájával és cukorral elhabart tejszínnel, majd 175 fokra előmelegített sütőben megsütjük.
Tovább olvasom…
Nincsenek szabályok, legfeljebb csak iránymutatások arra nézve, mi minden kerülhet a mexikóiak karácsonyi salátájába. A lényeg, hogy szemnek és szájnak egyaránt üdítő legyen, valamint tartalmazzon piros céklát, zöld színű leveles salátát és többféle gyümölcsöt, zöldséget. Mexikóban gyakori összetevője a jicama és a kaktusz gyümölcse, de ez itt olyan változat, amely szinte bárhol a világban elkészíthető. Az öntet szintén családonként különbözik: vannak, akik a helyi cremával eszik, amely inkább a lágy ízű, francia crème fraîche-re hasonlít, semmint a magyar tejfölre, mások vinaigrette-et készítenek hozzá, de népszerű ecetes dresszinggel is.
Tovább olvasom…
A rengeteg fokhagymától és fűszertől csodálatos, intenzív ízű étel. Jó tudni, hogy meg lehet sütni másképpen is, csak hosszabb ideig tart, cserébe viszont még omlósabb lesz. Az egyik opció, hogy kemencében készítjük el. A másik a kemencézés otthoni változata: a húst először berakjuk 230 fokra előmelegített sütőbe, majd fél óra múlva 120 fokra állítjuk a sütő hőmérsékletét, és ezen 6–8 óra alatt készre sütjük. Ha másnapra maradna belőle, amire nincs sok esély, gyors, egzotikus salátát iparkodhatunk belőle össze: a felkockázott húst összekeverjük naranccsal, grépfrúttal és avokádóval.
Tovább olvasom…
Egyszerűen kivitelezhető bonbon, kézügyességre nincs szükség hozzá. Tökéletes karácsonykor konyhai ajándéknak, akár a nagy, végső hajrában is, mert expressz tempóban összeállítható. A piros goji bogyó és a zöld pisztácia nem csupán a szépségéhez járul hozzá, hanem mindkettő egészséges hozzávaló. A savanykás goji bogyó béta-karotinban és C-vitaminban gazdag – ugyanakkor egyikből sincs benne nagyobb mennyiség, mint más, mostanában kevésbé reklámozott bogyókban –, a klorofilltól zöld, édeskés ízű pisztácia a telítetlen zsírsavak és a B6-vitamin miatt érdemel jópontokat. De félreértés ne essék, ez az édesség messze nem lesz receptköteles. Csupán a goji és a pisztácia miatt egy kicsit kevesebb lelkiismeret-furdalással lehet enni.
Tovább olvasom…
A mézeskalácsok nagy-nagy családja visszavezethető arra a középkori, főleg a szerzetesek által készített és nem feltétlenül édes ízű, de általában apró lepényre, amelyet úgy neveztek: panis piperatus, fűszeres kenyér. A papok böjt idején ezt mártogatták a boraikba, a söreikbe. A nürnbergi mézeskalács története ugyanígy kezdődött, ám ahhoz, hogy messze földön ismert legyen, kapóra jött két helyi adottság. Az egyik, hogy a környékbeli erdők miatt kiváló minőségű mézet készítettek itt, a másik, hogy Nürnberg útba esett a Velencéből és Genovából észak felé tartó fűszerrakományoknak. Állítólag III. Frigyes (1415–1493) német-római császárnak is ez a mézeskalács volt az egyik kedvenc csemegéje.
Tovább olvasom…
Régi szokás elrejteni benne egy egész mandulaszemet, és tálaláskor izgatottan várni, lesni, vajon ki lesz az a szerencsés, akihez jut. Ebben az elbújtatásban ugyanaz a szokás érhető tetten, mint vízkeresztkor a „királyi” süteményekben: a francia galette de Rois, a portugál bolo Rei és a spanyol roscón de Reyes mind olyan édesség, amelyben elrejtenek valamit. Sokan ma már csak a játékos örömöt látják benne, pedig ezek mindegyike jelképes utalás arra, ahogyan Jézust bújtatták el Heródes rendelete miatt. És még valami: a tejberizst apró, kerek szemű rizsből készítsük, hogy minél krémesebb legyen. Kiváló hozzá a rizottórizs, főleg az arborio, a carnaroli vagy a vialone nano fajták.
Tovább olvasom…
Ha valaki Svájcban jó vörösbort szeretne inni, az olasz anyanyelvű területeken teheti, hiszen északabbra nemigen mosolyog kellő mennyiségű és erejű napsugár a szőlőre. Ticino kanton az ország legdélebbi részén fekszik, és elég jó merlot-ban. Innen származik ez a recept, és le sem tagadhatná az olaszos beütést, ami az itteni konyha többi fogására szintén jellemző: az éttermekben ugyanúgy változatos tésztaételeket kínálnak, akár például Toscanában, csak más sugóval, mártással adják, hiszen eltérő alapanyagok állnak rendelkezésre. Gasztroföldrajzi szempontból is különleges hely Ticino, hiszen ez az egyetlen terület az országban, ahol rizst termelnek. Ezzel a svájciak magukénak mondhatják a világ legészakabbra fekvő rizsföldjét.
Tovább olvasom…